Napjainkban sok szó esik a nyugdíjról: emelése, vásárlóértékének csökkenése, inflációkövetése, tehát bármilyen irányú változása mindennapos, fontos téma a közbeszédben. Ma már a nyugdíj folyósítását természetesnek vesszük, és eszünkbe sem jut, hogy száz évvel ezelőtt felmenőinknek még bizony enélkül kellett megtervezniük az életüket.
Ugyan mióta létezik a nyugdíj intézménye? És vajon miért találták ki, mi hívta életre? Milyen előzményei vannak? Cikkünkben bemutatjuk, honnan indult, és milyen állomásokon keresztül jutott el a jelenlegi állapotába a nyugdíjrendszer, valamint kitérünk a magyarországi helyzet elemzésére is.
Mi a nyugdíj ma Magyarországon?
Hazánkban minden magyar állampolgár, aki betöltötte a nyugdíjkorhatárt, állami nyugdíjra jogosult. Ennek mértékét leginkább a munkában eltöltött évek száma, valamint a munkavállalói átlagjövedelem összege határozza meg: aki hosszabb ideig dolgozott és magasabb volt a fizetése, az több nyugdíjat kaphat.
Mivel az egyes nyugdíjak számítási képlete meglehetősen bonyolult, nehéz előre jelezni, hogy konkrétan milyen összegre is számíthatunk. Durva számítások alapján azt mondhatjuk el, hogy a majdani nyugdíjunk az átlagfizetésünk 53–80 százaléka lehet.
A nyugdíjrendszerünk a jelenlegi formájában már nem sokáig tartható fenn, komoly reformokra lesz szükség a közeljövőben.
Ez bizony nagyon nagy szórás, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a skála melyik részére kerülünk. Pénzügyi elemzők előrejelzései szerint a jelenlegi nyugdíjrendszer nagyjából 2035-ig tartható fenn, utána még ennél is rosszabb idők köszöntenek ránk. Ennek oka kettős: egyrészt a nyugdíjrendszer felosztó-kirovó jellegéből adódik, másrészt pedig a népesség öregedésének, azaz a születendő gyermek egyre alacsonyabb számának, illetve a megnövekedett átlagéletkorból adódó demográfiai változásoknak köszönhetően. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer nem fogja megoldani ezt az óriási, egyébként globális jellegű problémát: minden társadalmi és politikai rendszer tisztában van vele, hogy hathatós reformokra lesz szükség.
De mielőtt ennek lehetőségeit megvizsgálnánk, tekintsük át, hogy hogyan jutottunk el idáig!
Augusztusz császártól Bismarckon át az amerikai első privát nyugdíjrendszerekig
A mai nyugdíjrendszerek kialakulásáig hosszú út vezetett. A nyugdíjak kezdetleges formáit a legtöbb ókori állam elsősorban azon polgárainak nyújtotta, akik a hatalmát biztosították és fenntartották: katonáknak, háborús veteránoknak. A mindenkori kormányok szerte a világon később sem szociális érzékenységből és jóléti megfontolások mentén, hanem saját népszerűségük növelésére, hatalmuk megszilárdítására használták a nyugdíj (és más szociális juttatások) intézményét, így például az ipari forradalom idején kizárólag a munkásokat részesítették ebben a juttatásban.
Augusztusz korában csak a katonáknak járt
A ma elterjedt nyugdíjak eredete az ókori Rómáig vezethető vissza. Nem járt mindenkinek: kizárólag a birodalomért harcoló katonák jussa volt. A számukra addig eseti alapon kínált nyugdíjakat Augusztusz császár Kr. e.13-ban foglalta törvénybe. E nyugdíjterv alapján a veterán légiósok húsz év szolgálat után akkora nyugdíjat kaptak, ami nagyjából megfelelt egy munkás 2/3–3/4 havi jövedelmének. Ezt kezdetben az általános adókból finanszírozták, de néhány éven belül a császár létrehozott egy külön alapot, amelyet főként az örökségekre kivetett öt százalékos adóból tartottak fenn.
A Római Birodalom hanyatlásával aztán e rendelkezések is megszűntek, és sokáig nem is kerültek elő hasonló szisztémák. Legközelebb majd csak a nemzetállamok európai létrejöttével jelentek meg újra, ami hivatásos, állandó hadseregek létrehozásához vezetett.
A londoni előkép
A 16. század végére a brit parlament is a katonái számára hozott létre egy nyugdíjrendszert, amelynek célja a rokkantsági kifizetések biztosítása volt. Nem sokkal később a nagyobb európai hatalmak, így Ausztria, Franciaország vagy Poroszország is ehhez hasonló rendszereket alapítottak. Ezek kezdetben csak a tisztikarra vonatkoztak, később azonban kiterjesztették őket a teljes személyi állományra. Végül hasonló rendszereket létesítettek a haditengerészet számára is.
A közszférában dolgozóknak nyújtott nyugdíjak szintén több évszázados múltra tekintenek vissza, bár az ő ellátásuk hosszabb ideig ad hoc alapon történt. Az első közszférabeli nyugdíjat Nagy-Britanniában 1684-ben fizették ki a londoni kikötői hatóság egyik vezető tisztviselőjének. Ő az utolsó fizetésének felét kitevő összeggel vonult nyugdíjba, amelyet teljes egészében utódja jövedelméből finanszíroztak.
1712-ben hozták létre az első hivatalos nyugdíjalapot a vámtisztviselők számára, majd közel egy évszázaddal később (1810-ben) a brit parlament megtette az első lépéseket a közszolgálati nyugdíj létrehozása felé.
1834-ben a Parlament elfogadta az 1834-es Superannuation Act-et, amely a köztisztviselők számára nem járulékalapú nyugdíjakat hozott létre. A nagyobb magánvállalatok a 19. század vége felé kezdték bevezetni saját foglalkoztatói nyugdíjrendszerüket.
Mi újat hozott Bismarck?
Az általános, mindenkire kiterjedő nyugdíjbiztosítás – tulajdonképpen a modern jóléti állam megteremtése felé vezető első lépcsőfok – már újabb jelenség. Otto von Bismarckhoz köthető, aki a németországi szociáldemokrata mozgalom hatására 1889-re számos társadalombiztosítási rendszert vezetett be, köztük a nyugdíjrendszert is. Ebben az évben megkezdte egy olyan nyugdíjtörvény bevezetését, amely a kifejezetten idős németeknek hivatott anyagi biztonságot nyújtani.
A fenti dátumot a világ első állami nyugdíjának megszületéseként tartják számon, és a huszadik század folyamán világszerte hatással volt a hasonló rendszerekre. A határozottságáról híres vaskancellár mindezt nem szociális érzékenység okán, hanem a marxista eszmék előretörésének megakadályozását célzóan tette. Bismarck rendszerei járulékalapúak voltak, és az esetleges foglalkoztatási nyugdíjtól független, meghatározott összegű nyugdíjat nyújtottak. Túlságosan nem terhelhették meg az államkasszát, ugyanis a nyugdíjkorhatárt a 70. életévnél húzták meg, holott ebben az időszakban az átlagéletkor jócskán 60 év alatt volt.
A német rendszer alapvető felépítését aztán számos ország lemásolta. Míg a bismarcki német rendszer átfogó célja az időskori életszínvonal biztosítása volt, addig az angol Beveridge-rendszer a létminimum garantálását tűzte ki célul.
Amerikában minden más
Az Egyesült Államokban a 19–20. század fordulóján kezdődött el a nyugdíjrendszer kialakulása, elsősorban a gyári munkásréteg duzzasztásának érdekében. Addig ugyanis a lakosság számára a fő gazdasági tevékenység a farmgazdálkodás volt, és az itt dolgozók 65 éves korukig munkaképesek voltak.
A gyárakban azonban hamarabb tönkrementek az emberek: 60 éves korukban már nem voltak képesek megfelelően ellátni az olyan felelősségteljes feladataikat, mint például a drága és veszélyes gépek kezelése. Így aztán egye több ipari vállalat kénytelen volt vonzóvá tenni magát, és a korai nyugdíjazás lehetőségét felkínálni dolgozóinak. Az American Express 1875-ben indította el magán nyugdíjrendszerét, és ezt követően a cégek egymás után kezdték felvállalni az alkalmazottaik időskori ellátását.
Az amerikai nyugdíjrendszer kialakulása szorosan összefügg a gyári munkások számának növekedésével.
Ez a rendszer meg is maradt: az amerikaiak többségének ma is a munkáltatója révén van magán egészségbiztosítása, az állam szerepe az alacsony jövedelműek és a közszférában dolgozók ellátására korlátozódik.
A gazdasági világválság után, 1930-ban aztán bevezették a Social Security programot, amelynek célja többek között az idős és fogyatékkal élő személyek védelme a betegségekkel kapcsolatos kiadások ellen, amelyek egyébként felemésztenék megtakarításaikat.
Ma sokféle rendszer van világszerte
Látjuk, hogy a 20. század kezdetén nagyon kevés munkavállaló rendelkezett az öregségi nyugdíj adta biztonsággal. A fejlett országokban a legtöbb ember vagy korán meghalt, vagy a hatvanas évei végéig dolgozott, majd rövid nyugdíjas éveit a gyermekeivel töltötte, és a hetvenes évei elején hunyt el. Öregnek lenni általában egyenlő volt azzal, hogy szegénynek lenni. A rokkanttá válás pedig azt jelentette, hogy a szegénység korábban elkezdődött.
A 21. század elejére a helyzet drámaian megváltozott. A fejlett országokban az időskori szegénység előfordulása ma már jóval alacsonyabb. A várható élettartam hosszabb, és a legtöbb munkavállaló észszerű jövedelemmel számolhat egy jelentős nyugdíjas időszakra.
A rokkantsági nyugdíjak és a korai nyugdíjba vonulás lehetősége csökkentette a munkaképtelenség pénzügyi kockázatait. Majdnem minden nő jogosult özvegyi nyugdíjra, és egyre nagyobb többségük jogosult saját jogú munkavállalóként nyugdíjra is.
A szociális feltételek e mélyreható javulásának nagy része a társadalombiztosítási nyugdíjak létrehozásának tulajdonítható, amelyet az elmúlt 100 év egyik legnagyobb társadalmi fejlődésének kell tekinteni. A nyugdíjak növekedése a 20. század második felében gyorsult fel, miután a század első felében csak tétován nőttek. A fejlett országokban a bruttó hazai termelés (GDP) kétszeresével nőttek a nyugdíjkiadások.
A fejlődő és közepes vagy alacsonyabb jövedelmű országokban az idősek a fentieknél jóval rosszabb kilátásokkal szembesültek, és a helyzet nem változott jelentősen. A jövedelmek lényegesen közelebb voltak a létminimumhoz, és a gyermekek kevésbé voltak képesek támogatni szüleiket. A halál hamarabb jött, és az élet sokaknak csúnya, kegyetlen és rövid volt.
A 21. században a fejlettebb országok példáját látva persze ezen országok is elkezdték követni a szociális reformokat, ám jellemzően még továbbra sem rendelkeznek stabil, az ország állampolgárai számára elérhető nyugdíjrendszerrel.
Mit hoz a jövő? Globális trendek a nyugdíjrendszerben
A nyugdíjrendszerek világszerte átalakuláson mennek keresztül. Egyrészt a fejlett országok kénytelenek a nyugdíjkiadások finanszírozásának új módozatait kidolgozni, és ez alapos átgondolást és új konszenzus kialakítását igényli. Európa számos országában már alakulnak a reformok.
Másrészt azonban a világ népességének túlnyomó többsége még mindig nem rendelkezik semmilyen formájú nyugdíjjal időskorára vagy rokkantság esetére. Pedig az átlagéletkor egyre nő: amíg ma a világon minden 20. ember éli meg a 70. életévét, addig 2050-re minden 10. ember jó eséllyel meg fogja élni ezt az életkort. Nem mindegy, hogy milyen színvonalon: nyomorogva, vagy viszonylagos jólétben teszi mindezt. Fontos kérdés, hogy az idősebb generáció az egészségügyre is komoly feladatokat ró: szakértők szerint 2030-ra a tartós ápolási szektorban 30 millióval több állásra lesz szükség, mint jelenleg.
A magyarországi nyugdíjrendszer története
Hazánk vajon hogyan illeszkedik a világ más nyugdíjrendszereinek történelmi folyamataiba? Hogyan alakult, milyen előzetes minta mentén fejlődött ki a mostani rendszerünk? Esetleg létezett más alternatívája a jelenlegi felosztó-kirovó szisztémának?
A 20. század elején
Az időszak kezdetén a magyar munkások adott csoportjai – például a bányászok, a kohászok vagy a nyomdászok – önkéntesen léphettek be olyan szövetkezetekbe, amelyek vállalták az időskori gondoskodást. Valódi nyugdíjrendszer még nem létezett, mindössze kezdetleges baleset- és betegbiztosítás volt elérhető, és ez sem járt mindenkinek. Összességében elmondható, hogy az század elejétől 1928-ig eltelt időszak állami intézkedései kizárólag az iparban és a kereskedelemben dolgozó munkásoknak nyújtottak biztosítást.
Az elfeledett parasztság
A mezőgazdasági munkások hosszú időn keresztül nem kaptak semmiféle nyugdíjat. Baleset vagy betegség esetén sem az állam gondoskodott róluk: ellátásukat a munkaadó volt köteles elvégezni, aki ezt természetesen aligha tartotta be. Ez így volt egészen a harmincas évek végéig, márpedig fontos tudatosítani: egy agrárországban ezt tömegek kimaradását jelentette az állami juttatások rendszeréből.
Számítások szerint a századfordulóra a Monarchia magyar lakosságának kicsivel több, mint 3 százaléka vált biztosítottá az 1891-es betegbiztosítási törvény alapján. Ez a helyzet sokáig nem változott: 1936-os nyugdíjtörvényig, tehát 40 év alatt csupán 6 százalékos növekedést sikerült elérni. Ezzel szemben Nyugat-Európában ekkor már a lakosság 30,8%-a biztosított volt.
A parasztság helyzete 1936-ban kezdett változni: ekkor hoztak törvényt a gazdatisztek kötelező nyugdíjbiztosításáról, majd 1938-ban a mezőgazdasági dolgozók öregségi nyugdíjbiztosításáról. Ebből azonban teljes egészében kimaradtak azok, akiknek 2 holdnál kevesebb földjük volt, valamint a nők. Ahogy a továbbiakban látjuk, a nyugdíjkorhatárt illetően is hátrányos megkülönböztetésben volt részük a mezőgazdasági dolgozóknak, ők ugyanis csakis 65 éves koruk fölött kaphattak nyugdíjat – ami az akkori átlagéletkort messze meghaladta.
A nyugdíj kérdése a világháborúk idején
Az első magyar nyugdíjtörvény megszületésére 1929-ig kellett várni. Ebben már konkrét nyugdíjak kifizetését vállalta fel az állam, és elsősorban a munkások rétegének kiszolgálása volt a cél – a biztos nyugdíjaskor ígéretével ösztönözték a falusi lakosság városokba való beköltözését. Az időskori szegénység felszámolása hangzatos üzenet volt, és ez persze amiatt is ellentmondásos, hogy a kifizetett összeg közel sem volt elegendő a tisztességes megélhetésre, ráadásul csak a 65. életévüket betöltött gyári munkásoknak járt – noha az átlagéletkor ekkor mindössze 50 év volt. Nem kaptak nyugdíjat az iparosok, a mezőgazdaságban tevékenykedők, a kereskedők, a háztartási alkalmazottak és a köztisztviselők sem.
Ez a nyugdíjrendszer struktúrájában is különbözött a maitól: nem felosztó-kirovó jellegű volt, hanem várományfedezeti. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek a saját nyugdíjszámláján gyűltek a befizetések (a munkáltatók járulékai), amit aztán az állam tőkésített és befektetett.
A rendszer óriási sikerrel működött, hiszen a befektetési alapoknak köszönhetően busás nyereségre tett szert az állam. Mivel erről mind a munkáltatók, mind pedig a lakosság is tudott, folyamatosan engedményeket kértek: alacsonyabb járulékokat és nyugdíjkorhatárt követeltek maguknak. Ennek a nyomásnak engedve a két világháború között a nyugdíjrendszert már kiterjesztették a köztisztviselőkre és a háztartási alkalmazottakra is.
Az állam azonban sajnos visszaélt állampolgárai bizalmával: a többletpénzt a háborús kiadásokra fordították, és újraválasztásuk érdekében felelőtlen, és anyagi fedezetet nélkülöző ígéreteket eszközöltek: a négyszeresére emelték az alapnyugdíjat, a korhatárt pedig levitték 60 évre. Ennek köszönhetően a negyvenes évek végére gyakorlatilag felélték a felhalmozódott vagyont.
A világégések után
A világháborúk után teljesen összeomlott rendszer romjain újat kellett építeni. Ez lett a ma is érvényes felosztó-kirovó rendszer, amelyben az aktív munkaképes korúak befizetéseit osztják szét a mindenkori nyugdíjasok között. A korhatárhoz akkor még nem mertek hozzányúlni: az új törvény szerint a nők 55, a férfiak 60 éves korukban vonulhattak nyugdíjba.
Az új rendszert 1947-ben deklarálta a kormány, ám az első egységes nyugdíjtörvény csak 1951-ben született meg. Ez a rendelet már minden munkaviszonyban álló dolgozó és hozzátartozója számára azonos feltételek és mértékek szerint biztosított ellátásokat. A törvény kimondta a 10 év szolgálati idő követelményét (korábban ez 8 év volt), és csak az 1945 után szerzett összeg számított bele a számításba. A nyugdíjplafont a kereset 50%-ban állapították meg.
A hatvanas évekre már minden magyar állampolgár jogosulttá vált a nyugdíjra – igaz, a mezőgazdasági alkalmazottakat még mindig hátrányosan megkülönböztették, ugyanis ők csak a 65. életévüktől kaphatták meg. Az akkor számítási rendszer azonban olyan bonyolult volt – különféle kedvezményekkel, járulékkulcsokkal tarkítva –, hogy a hetvenes években korszerűsíteni, egyszerűsíteni kellett.
Az 1975-ös nyugdíjreformban nemcsak ez valósult meg, hanem végre a mezőgazdasági dolgozóknak is egyenlő feltételeket biztosítottak, ők is 60 éves korukat betöltve mehettek nyugdíjba, mint a munkások.
Mit hozott a rendszerváltozás?
A rendszerváltozás után világossá vált, hogy a felosztó-kirovó rendszer nem lesz sokáig fenntartható, már az 1950-es évek óta tudják a törvényhozók. Azonban a népesség akkori fogyása lelassult, sőt, a kilencvenes években megindult a népesség növekedése, így a reformokat elodázták. Pedig még ez sem tudta kompenzálni, hogy egyre kevesebb aktív munkaképes korú felnőttnek kell eltartania egyre több, és egyre hosszabban élő idős állampolgárt. Habár a jelenlegi magyar lakosság száma szinte pontosan megegyezik az ötvenes évekbeli adatokkal, az összetétel teljesen más: sokkal több az idős, és sokkal kevesebb aktív, adófizető munkaképes korú van, és az utánpótlás is egyértelműen kevesebb lesz, mint az 50–90-es évek időszakában volt.
Napjainkban egyre kevesebb aktív munkavállalónak kell egyre több nyugdíjast eltartania.
A rendszerváltás időszakában fel kellett vállalni a problémákat, és ezért számos nyugdíjreform gondolata megjelent. Alapvetően hárompilléres rendszerben gondolkodtak: az állami, járulékbefizetésből származó láb mellé egy munkáltatói nyugdíj, valamint egy önkéntes egyéni megtakarítási pillér tartozott az ideális nyugdíjmodell tervezetében. 1998-ban az akkori kormány bevezette a magánnyugdíjpénztárak rendszerét, és ezzel ez a három pilléres rendszer megvalósulni látszott.
A MANYUP hol helyezkedik el a történetben?
A demográfiai folyamatok nem álltak le: a 2000-es évektől egyértelműen megcsappant a népességszám, a nyugdíjrendszer fenntartatlanná vált. Ezért 2010-ben a kormány kénytelen volt a magánnyugdíjpénztárak (egyébként szinté állami, tehát nem magán) vagyonát beolvasztani a rendszer állami pillérébe.
Azóta a hazai rendszer mindössze kétpilléres. Az állami nyugdíj melletti egyetlen lehetőségünk, ha az önkéntes nyugdíj-előtakarékossági módozatok közül kiválasztjuk a nekünk leginkább megfelelőt. Jó hír, hogy ezt a magyar állam rendkívül magas, 20%-os adójóváírással támogatja, ez pedig évről évre kamatos kamattal gyarapíthatja a megtakarításunkat.
A létező nyugdíjak lehető legjobbika?
Tekintsük át még egyszer a puszta tényeket! A demográfiai elemzések szerint a 60 évesnél idősebbek száma a 2014-es 868 millióról 2050-re több mint 2 milliárdra emelkedik (UNDESA, Population Division, World population prospects). Ezzel együtt jelenleg a világ nyugdíjkorhatárt elérő lakosságának csak a fele kap ténylegesen nyugdíjat (ILO: Old age effective coverage).
Az a tény, hogy a fejlett világban, így hazánkban is a legtöbb ember számíthat arra, hogy idős korában nyugdíjat kap, hatalmas szociálpolitikai siker. Azonban minden második idős ember – főként a fejlődő országokban – még mindig nem rendelkezik nyugdíjjövedelemmel. Sokak számára a nyugdíj olyan luxus, amelyet nem engedhetnek meg maguknak.
Az elmúlt két évtizedben robbanásszerűen megjelentek az új, adófinanszírozott, járulékmentes szociális nyugdíjak, ami a nyugdíjpolitika prioritásainak eltolódását jelzi. A szociális nyugdíjak több mint 100 országban léteznek, és képesek rendszeres alapjövedelmet biztosítani a legszegényebb idősek számára. „Az Európai Unió legtöbb országában a nyugdíjrendszerek egésze ma már többet tesz az egyenlőtlenségek csökkentéséért, mint az adó- vagy juttatási rendszer minden más része együttvéve” – mondta Michael Buente, a HelpAge Deutschland, a HelpAge Global Network egyik tagszervezetének vezérigazgatója.
Miközben egyre több alacsony és közepes jövedelmű ország terjeszti ki a szociális védelmet idősebb polgáraira, a demográfiai változások arra kényszerítik a fejlett országokat, hogy mérlegeljék, hogyan tudják teljesíteni a nyugdíjígéreteket anélkül, hogy a gazdaságuk csődbe menne.
A történelmi adatokat látva azonban nem dőlhetünk nyugodtan hátra: az állami gondoskodás nem tudja megoldani azt a problémát, amivel szembe kell néznünk. Az öngondoskodás, az önmagunk iránti felelősségvállalás immár elodázhatatlan, és józan ésszel felfogott kötelességünk is, hiszen rajtunk áll, hogy milyen terhet hagyunk rá a fiatalabb generációra, a gyermekeinkre.
Számos egyedi megtakarítási konstrukció létezik, amelyek áttekintésében ingyenes pénzügyi tanácsadást is igénybe vehetünk, hogy aztán a lehető legjobb megoldást tudjuk kiválasztani.
Tegye meg az első lépést most!
