A jelenlegi nyugdíjrendszer szakadék szélén táncolása ma már mindenki számára ismert, és az aktív dolgozók egyre inkább tisztában vannak azzal, hogy mire elérik a nyugdíjkorhatárt, egészen biztosan nem számíthatnak olyan mértékű ellátásra (sem), mint a mai nyugdíjasok. Nem csoda, hogy egyre többen ismerik fel az öngondoskodás fontosságát, hiszen a szakértők folyamatosan arra figyelmeztetnek, hogy ha nem teszünk félre a nyugdíjunkra, akkor időskorunkban gyakorlatilag nem lesz miből megélnünk.
Azonban nem csupán egyéni, hanem az egész társadalmat érintő közelgő katasztrófáról van szó, amelyet ráadásul nem csak néhány generáció távlatában kellene elhárítani. Olyan volumenű problémával állunk szemben, amelyre állami szinten kell megoldást találni. A jelenlegi, felosztó-kirovó rendszer a végóráit éli, amelynek okait a következő fejezetben ismertetjük. Ezt a működésképtelenné válást csak kitolni lehet, elkerülni nem. Így olyan új modellre van szükség, amely hathatós megoldást jelent. A szakemberek, közgazdászok számos ötlettel állnak elő, amelyek között megfontolásra érdemesek és nagy visszahangot kiváltó, élénk vitákat eredményezők egyaránt vannak.
Sokan az egyéni számlát tartják jó megoldásnak: ez azt jelenti, hogy mindenki annyi nyugdíjat kapna, amennyit aktív dolgozóként befizetett.
De olyan meglátás is van, hogy egyáltalán nem kellene nyugdíjat folyósítani, helyette mindenki élete végéig dolgozna – cserébe azonban már aktív munkavállalóként is mindössze napi 3 órát. Ebben az elsőre a valóságtól elrugaszkodottnak tűnő felvetésben egy-egy munkakörre több munkaerőt kellene felvenni, és az idősebbeknek is jutna olyan tennivaló, amelyet erejükhöz mérten 3 órán át végezni tudnak.
Egy másik elképzelés az alapjövedelemhez kapcsolódik: a nyugdíj intézménye ez esetben szintén megszűnne, hiszen az alapjövedelem (amely egy középszintű megélhetést tenne lehetővé) mellett csak az vállalna munkát, aki ennél magasabb életszínvonalra vágyik – legyen akár fiatal, akár idős. Ebben a modellben egy fiatalkori munkavállalás szólhatna arról is, hogy azért dolgozik valaki többet az alapjövedelem mellett, mert félrerak arra, hogy idős korában is az átlagnál magasabb színvonalon élhessen.
A legnagyobb port talán az a javaslat kavarta, amelyik a gyermekvállalástól tenné függővé a nyugdíj összegét, vagyis aki gyermeket nevel, az több nyugdíjra lenne jogosult. A következőkben ezt a modellt járjuk körül: megnézzük, hogyan nézne ez ki a gyakorlatban, támogatói miért gondolják az elképzelést igazságosnak és működőképesnek, és milyen érveket sorakoztatnak fel ellene a felháborodásuknak hangot adók.
A nyugdíjprobléma
Az persze kétségtelen, hogy új utakra van szükség, hiszen a jelenlegi nyugdíjrendszer valóban nem sokáig tartható már fenn. A felosztó-kirovó rendszer lényege ugyanis, hogy az aktívan dolgozók nyugdíjjárulékot fizetnek, amelyeket aztán állami juttatás formájában szétosztanak a nyugdíjasok között.
Mivel egyre több nyugdíjas között kell szétosztani az aktív lakosság által befizetett járulékokat, a nyugdíjrendszer egyre nagyobb nehézségekkel kerül szembe.
Csakhogy az egyre hosszabb várható élettartam miatt egyre több nyugdíjas között kell szétosztani a befolyt összeget. Ez már önmagában is probléma lenne, azonban a helyzetet tovább súlyosbítja a munkavállalók egyre szűkülő csoportja. A születések száma ugyanis folyamatosan csökken: 1980-től évi 150.000 alá esett, és 1997 volt az utolsó év, amikor – igaz, éppen csak – elérte a 100.000 főt.
Ráadásul a magyarországi nyugdíjproblémát még tovább rontja két tényező is. Egyrészt 2035-től elkezdődik a Ratkó-unokák nyugdíjba vonulása: ennek a népes generációnak az ellátását kell majd megoldani azokból a nyugdíjjárulékokból, amelyeket a mostaninál is kevesebb aktív dolgozó fog fizetni.
A másik, további kihívásokat jelentő tényező az elvándorlók emelkedő száma: míg 2010-ben 7.318-an költöztek más országba, 2020-ra ez a szám már 19.322-re nőtt, és a 10 év alatt 232.606 ember hagyta el Magyarországot. (Nem beszélve arról az igen népes, több százezer főt jelentő csoportról, akik itthon laknak ugyan, de külföldi munkavállalóként dolgoznak, azaz itthon nem fizetnek nyugdíjjárulékot.)
Ha ezeket a tényezőket, tehát
- a nyugdíjasok egyre növekvő számát;
- az aktív munkaválllalók folyamatosan csökkenő létszámát;
- a Ratkó-unokák jelentette kiugróan népes nyugdíjba vonulókat;
- és a növekvő elvándorlást
egymás mellé tesszük, világosan látszik, hogy óriási bajok lesznek a nyugdíjak terén.
Az állami nyudíjkalkulátor számítása szerint az a 30 éves, aki ma például nettó 400.000 Ft-ot keres, (mai értéken) 180.00 forint körüli nyugdíjat fog kapni.
A szakértői becslések azonban még ennél is borúlátóbbak: már 20 év múlva is csak átlagjövedelmük 30–40%-ára számíthatnak majd a nyugdíjba vonulók.
Kérjen ingyenes nyugdíj tanácsadást és tudja meg, hogy Önnek személyre szabottan melyik a legjobb megoldás!
Megoldási törekvések
Ez a rendkívül alacsony összeg komoly egzisztenciális problémát jelent az embereknek, így az állam a lehető legtöbb módon igyekszik elejét venni a nyugdíjkatasztrófa eljövetelének. Csakhogy a kulcsszó a lehető, ugyanis igencsak korlátozott eszköztár áll a rendelkezésére.
Ha visszatekintünk a nyugdíjrendszert megingató tényezőkre, látjuk is, hogy miért. A nyugdíjasok növekvő számát egyedül maximum a nyugdíjkorhatár emelésével lehet korrigálni, ám a végtelenségig nem emelhető ez sem.
Arra, hogy minél kevesebb összeget kelljen szétosztani, még a nyugdíjak összegének csökkentése lehet megoldás, azonban ez a társadalom elszegényedéséhez vezetne.
Ha semmiképp nem lehet elérni, hogy kevesebbet kelljen szétosztani, akkor csak egy marad: legyen több a szétosztandó összeg. A nyugdíjjárulék mértéke azonban megint csak nem emelhető olyan mértékig, hogy az valódi megoldást jelentene.
Az aktív dolgozók számának kellene akkorára növekednie, hogy elég pénz folyjon be a járulékokból. Ennek előfeltétele, hogy több gyermek szülessen, és az utóbbi időben számos családbarát intézkedés történt, elég, ha csak a CSOK-ra, a babaváró hitelre, az adókedvezményre vagy az áfa-visszatérítésre gondolunk – ám ezek nem hoztak olyan eredményeket, amelyekre szükség lenne, ráadásul a mostani intézkedések hatása csak évtizedek múltán lesz mérhető.
Sem a bevételi oldalt (a szétosztandó összeget) nem lehet tehát növelni, sem a kimenetit (a nyugdíjakra szükséges összeget) csökkenteni olyan mértékben, hogy működőképes maradjon a mai nyugdíjrendszer, azaz, hogy a 20 év múlva nyugdíjba vonulók is a mai juttatáshoz hasonló értékű összegre számíthassanak.
Egyetlen lehetőség maradt: az, hogy mindenki kiegészíti majd az államtól kapott juttatást. A nyugdíjcélú öngondoskodást igyekszik is népszerűsíteni a kormány állami támogatásokkal, a megtakarításhoz hozzáírt pluszösszegekkel – azonban ez az attitűd még mindig nem vált általános, minden aktív dolgozó által követett pénzügyi magatartássá.
Pedig – tekintve az állami megoldási törekvések fent elmondott zsákutcáit – jelenleg az öngondoskodás a kiút, az egyetlen biztos módja annak, hogy olyan nyugdíjra tehessünk szert, amely időskorunkra megfelelő életszínvonalat biztosít.
Gyermekfüggő nyugdíj mint a felosztó-kirovó rendszer megváltója?
Magunknak kell tehát gondoskodnunk a várhatóan nagyon alacsony állami nyugdíj kiegészítéséről – nincs más megoldás, már ha a jelenlegi nyugdíjrendszer meglévő elemei ugyanazok maradnak.
A gyermekfüggő nyugdíjrendszer ötlete éppen ezen változtat: az elképzelés szerint csak azok a nyugdíjba vonulók kapnának megfelelő összegű állami juttatást, akik gyermeket neveltek. Gyermekük ugyanis felnőttként nyugdíjjárulékokat fizet, vagyis a „bemeneti oldalon” befizetésekkel rendelkezik. A kimeneti oldalon lévő szülő nyugdíjának fedezete így lenne megteremtve.
Ezzel pedig megszűnne az aktív dolgozók és a nyugdíjba vonulók száma közötti függő viszony, hiszen a nyugdíjkorhatárt elérőknek vannak gyermekeik, akik a járulékok fizetésével előteremtik idős szüleik nyugdíját. Vagyis többé nem számítana, ha egyre több nyugdíjas és egyre kevesebb munkavállaló lenne, mivel nem az összes nyugdíjas között osztanák el a munkavállalók csoportjának járulékait.
A gyermektelenek ezzel szemben saját maguknak tennének félre a nyugdíjukra, majd az összegyűlt összeget kapnák meg juttatásként.
Bármennyire különösnek tűnik a jelenlegi nyugdíjrendszer fényében az elképzelés, valójában egyáltalán nem példa nélküli a gyermekvállalás és a nyugdíj összekapcsolása.
Németországban pusztán a gyermeknevelés elég a nyugdíjra jogosultsághoz. A legalább 5 éven át két gyermeket nevelők ugyanis automatikusan annyi pontot kapnak (náluk pontrendszer működik), mintha az átlagbér után fizetnék a járulékokat, a német nyugdíjhoz pedig 5 év munkában töltött idő szükséges – a gyermekeket nevelő szülők így bármilyen keresőtevékenység nélkül is nyugdíjban részesülhetnek. Azoktól a nyugdíjasoktól pedig, akiknek nincs gyermekük, 0,5%-os gyermektelenségi adót vonnak le.
Az osztrák modellben is szerepet kap a gyermekvállalás: a nyugdíjba beleszámít 4 évnyi gyermekneveléssel töltött, járulékfizetés nélküli idő, és a dolgozó házastárs odaadhatja a járulékfizetés alapján jóváírt összeg 50%-át a gyermeket otthon nevelő szülő nyugdíjalapjába.
Sőt: nálunk is van olyan törvény, amely a gyermekeket a szülő eltartása szempontjából veszi figyelembe. A szülőtartási törvény értelmében, ha a szülő önhibáján kívül olyan helyzetbe kerül nyugdíjas korára, hogy nem képes eltartani magát, akkor a gyermeknek tartásdíjat kell fizetnie.
Nem szokatlan gondolat hát a gyermekvállalás és a nyugdíj kérdésének összekapcsolása – de vajon milyen elvi alapokon nyugszik ez, és milyen érvekkel támasztják alá a gyermekfüggő nyugdíjrendszer létjogosultságát? A következőkben ezt járjuk körül.
Mit lehet tudni az elgondolásról, és a támogatói mivel érvelnek mellette?
A gyermekvállaláshoz kötődő nyugdíj gondolata nemcsak nem szokatlan, de tulajdonképpen a régmúltból ered: a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer előtt az idős szülőkről a gyermekek gondoskodtak – illetve erre annyira nem is volt szükség. Hiszen a munkásélet már gyermekkorban elkezdődött, és egy életen át tartott. Csak azokról az idős emberekről kellett gondoskodni, akik valamilyen egészségügyi probléma, vagy – az akkoriban ritkának számító – magas életkor miatt már nem tudtak besegíteni a mindennapi teendőkbe.
Természetesen ez azt is jelentette, hogy mindenki tisztában volt vele: aki ilyen helyzetbe kerülne, annak a megélhetése attól függ, hogy vannak-e gyermekei, akik segíteni tudják. Az ilyen jellegű gondoskodás a közfelfogásban úgy élt, mintha ez egyfajta visszafizetése lenne mindannak az áldozatnak, amelyet a szülő hozott annak idején, amikor vállalta a gyermek felnevelésével járó terheket.
Ez a szemléletmód – ahogy az elgondolást képviselő egyik szakértő, Banyár József is rámutat – a korabeli népmesékben is megmutatkozik. A három kenyérről szóló mesében például a pék megkérdezi az indiait, hogy miért vásárol mindig három vekni kenyeret. Az indiai azt feleli: az egyik vekni kenyeret hitelbe adom, a másikkal én törlesztek, a harmadikat pedig a feleségemmel esszük meg. A pék értetlenkedésére elmagyarázza: a hitelezés a gyermekeinek, a törlesztés pedig a szülőknek adott kenyér.
A gyermekvállalás függvényében megkapható nyugdíj tehát nem újkeletű – inkább visszatérés a nyugdíjrendszer előtti időkhöz. Amelynek épp azért szakadt vége a második világháborút megelőző időszakban, mert az iparosítás következtében a többgenerációs, otthon gazdálkodó családok szétestek, a gyerekek már nem látták el automatikusan idős szüleiket.
Így aztán ezt a gondoskodást „ki kellett kényszeríteni”, vagyis járulékot kellett fizettetni a dolgozókkal, amelyekből aztán az idősek ellátását fedezték.
Ez egyébként remekül működött: mint már említettük, az átlagéletkor alacsony volt, a nők pedig 5-6 gyermeket is szültek, így jókora munkavállalói rétegnek kellett eltartania a kevés nyugdíjast. Mára ez azonban megfordult, vagyis ez az akkoriban kitalált és a fennálló viszonyokban jól teljesítő rendszer egyre inkább működésképtelenné válik.
Jó, jó, de hát ma már nem tekinthetünk úgy a gyermekvállalásra, mint egy üzleti befektetésre, jövőbeli nyugdíjunk bebiztosítására! – vetődik fel rögtön bennünk az ellenérzés a régi, „az időskor biztonsága a gyermekek meglététől függ” gondolatán alapuló szemléletmóddal szemben.
Egy elmélet szerint a gyermekfüggő nyugdíjrendszer lehetne a megoldás az aktív dolgozók és a nyugdíjasok közötti függő viszony problémájára.
A modellt képviselő szakemberek szerint azonban mégis van egyfajta társadalmi igazságtartalma ennek a felfogásnak – a következőkben az ő érvelésüket ismertetjük.
A gyermek közjószág?
A gyermek ugyanis gazdasági értelemben, kiváltképp a nyugdíjak vonatkozásában közjószágnak számít, hiszen ő fogja majd fedezni a nyugdíjasok juttatásait a befizetett járulékokkal. Minden nyugdíjas részesül a felnőtté váló gyermek gazdasági teljesítményéből, felnevelésének anyagi terhe mégis – eltekintve a családi pótlék és az egyéb állami juttatások jelentette, valljuk be, nem túl számottevő szerepétől – egyedül a szülők vállát nyomja.
A szülők anyagi áldozatát akár egyfajta adózásnak is lehet tekinteni, méghozzá olyan adónak, amely csak a gyermeket nevelő felnőtteket sújtja. Ráadásul a gyermektelenek akkor is dolgoznak, amikor a gyermeket vállalók a neveléssel vannak elfoglalva, tehát eleve több járulékot fizetnek be, ami által magasabb lesz a nyugdíjuk.
Az igazságos az lenne, ha a gyermeknevelés minden költségét közösen állná a társadalom, és ezt a „gyermekességi” adót mindenki egyformán megfizetné. Vagyis valójában az lenne méltányos, ha nem csupán a gyermekeseknek kellene azokat a terheket viselni, amelyeknek hasznát (a felnőtté vált gyermek járulékait) azután azok is élvezik, akik nem áldoztak pénzt, munkaidő-kiesést a gyermeknevelésre.
Ezzel szemben a jelenlegi nyugdíjrendszer egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy valaki nevelt-e gyermeket. Holott a felosztó-kirovó rendszer éppen azért jött létre, hogy a gyermeket a járulékfizetéssel kötelezze a szülő ellátására (ez volt a „kikényszerített ellátás” a nagycsaládok megszűnése után).
Az elgondolás alapja a javaslat képviselői szerint az, hogy a gyermekvállalással tulajdonképpen mindenki a társadalomnak való tartozását rója le, hiszen a saját felnevelésének költségeit fizeti vissza azzal, hogy ő maga is gyermeket vállal, aki majd járulékokat fog fizetni. A gyermektelenek azonban ily módon nem fizetik vissza tartozásukat, nem költenek a gyermeknevelésre, jövedelmüket teljes egészében saját fogyasztásuk finanszírozására fordítják.
Hogyan működne ez a gyakorlatban?
Banyár József tanulmányában mindennek a megvalósítására is kitért: minden embernek ugyanis annyi járulékot kellene fizetnie (a gyermekteleneknek is), amennyi fedezi egy átlagos gyermeknevelés költségét, azt is beleszámítva, hogy mennyi jövedelemről mondott le a szülő, amíg gyermeket nevelt munka helyett.
Az összegyűlt összeget viszont nyugdíjként a gyermeket nevelő szülők közt kellene szétosztani, attól függően, hogy hány gyermeket neveltek fel, azok mennyire sikeresek gazdaságilag, vagyis mennyi az a járulék, amelyet fizetni tudnak – ennek mérésére például az iskolai végzettség lehetne alkalmas. Az átlagosnál több vagy magasabb végzettségű gyermeket nevelők magasabb nyugdíjat kapnának, hiszen az ő gyermekeik több járulékot fizetnek be.
És hogy mi lesz a gyermektelenek nyugdíjával? Mivel ők is fizettek adót, a gyermeknevelést pedig részben adókból is finanszírozza az állam (pl. a gyed, gyes, családi pótlék), ők is kapnának egy minimális összeget. A nyugdíjukat pedig saját maguknak kellene megteremteni, öngondoskodás formájában. Erre akár egy nyugdíj-alrendszert is megszervezhetne számukra az állam, amelynek keretében saját egyéni számlán gyűjthetik a jövendő nyugdíjukra szánt összeget.
Az elképzelés szerint a munkába állás első napjától mindenkinek kötelezően fizetni kellene ezeket a magánszámlára érkező járulékokat. Ennek összege az első gyermek születése után csökkenne például a harmadára, így a felszabaduló pénzt a gyermeknevelés költségeire lehetne fordítani. A második gyermek megszületésénél még kevesebb járulékot kellene fizetni, a harmadiknál pedig teljesen megszűnne az öngondoskodás, mivel a háromgyermekes szülők magas állami nyugdíjra válnának jogosulttá.
Aki szeretne saját gyermeket vállalni, de ez nem lehetséges, örökbe is fogadhat, és nyugdíjának megteremtésére ily módon választhatná a gyermekekkel kapcsolatos kiadások fedezését is. Sőt: a gyermekvállalás „bérlésére” is lehetőség lenne, vagyis lehetne finanszírozni például egy család harmadik, negyedik gyermekének felnevelését, cserébe ezeknek a gyerekeknek a felnőttként fizetett járulékai a „bérlők” nyugdíjába számítanának bele.
A modellt tehát támogatói nem tartják diszkriminatívnak, mivel úgy vélik, hogy nem a gyermektelenek „büntetése” áll a hátterében, hanem az, hogy a gyermekesek számára elismerjék a gyermeknevelés költségeit.
Hangsúlyozzák, hogy a gyermekfüggő nyugdíjrendszer lehetővé teszi, hogy szabadon választhassunk a gyermeknevelés vagy az öngondoskodás között – ha valaki számára a gyermeknevelés a vállalhatóbb út a nyugdíja megteremtéséhez, akkor ezzel a lehetőséggel élhet, ha pedig valaki inkább maradna gyermektelen, akkor a félretett összegekkel sáfárkodhat.
Ráadásul az így kialakított nyugdíjrendszer visszahozná azt a felosztó-kirovó rendszer bevezetése előtti állapotot, amelyben egy gyermek vállalása az időskorunk biztonságát szolgálná, és így nem kell választanunk aközött, hogy a gyermekek nevelésére vagy a saját későbbi jólétünkre fordítjuk-e a megkeresett pénzünk.
Akár a gyermekvállalási kedv is erősödhetne, mert többé nem lenne anyagi áldozat a gyermeknevelés. Amit ugyanis a gyermekekre költünk, azt tulajdonképpen ezáltal saját nyugdíjunkra „fizetjük be’”.
Érvek ellene
A javaslat ellenzői mind a szemléletmód, mind a gazdasági, technikai kérdések mentén komoly kifogásokat fogalmaztak meg a fentebb részletezett modellel szemben.
Ellenérzések az elgondolással szemben
Először is, nem csupán erkölcsileg tartják elfogadhatatlannak, hogy a gyermekre mint gazdasági közjószágra tekintsünk, de úgy vélik, maga az alapgondolat is hibás – egy gyermeket nem azért nevel a szülő és nem azért hozza meg az anyagi áldozatokat, mert azokkal saját nyugdíját szeretné megalapozni.
Már az a – modell egyik alapkövéül szolgáló – feltételezés sem állja meg a helyét, hogy régebben a gyermekvállalást az időskori ellátás megoldása ösztönözte, hiszen ez olyan evolúciós program, amely nélkül ma nem létezne az emberiség. A csökkenő születésszámot tehát nem annak a következményeként kellene magyarázni, hogy létezik a társadalombiztosítási rendszer, mert ezzel mintha azt mondanánk, hogy a juttatásoknak hála már nincs szükség gyermekre, aki majd segít idős éveinkben.
Vagyis az aktív dolgozók növekvő számára nem jelentene megoldást a modell: nem a nyugdíj megteremtésének szándéka vezérelné továbbra sem a gyermekvállalásokat, és nem orvosolná azt a helyzetet sem, hogy a fiatal nők közül sokan mennek külföldre tanulni, dolgozni.
Ráadásul az egyre kisebb létszámú generációk eleve egyre kevesebb születésszámot jelentenek, míg a másik oldalon a várható élettartam egyre növekszik, a nyugdíjkorhatár elérése után egyre több évig van szükség az ellátásra. A gyermeknevelés időtartamát így a nyugdíjban töltött évek is meghaladhatják, vagyis a gyermeknevelés kiadásainak járulékokban való visszafizetése nem biztos, hogy fedezné az egyre hosszabb időskor költségeit.
Ezenkívül figyelembe kell venni az automatizálás, digitalizáció hatásait is: ha egyre kevesebb szükség lesz az emberi munkára, akkor hiába az esetlegesen növekvő népesség; amennyiben a munkavállalók nem tudnak elhelyezkedni, nyugdíjjárulékot fizetni sem fognak.
Nem célravezető hát a jelenlegi nyugdíjrendszer bemenő oldalának (a nyugdíjjárulékokból befolyó összegnek) növelésére tett kísérlet. Annál is inkább, mert mindez kevés lenne: a közeljövőben a lakosság 30 százaléka 65 év feletti lesz, és egy ilyen létszámú nyugdíjas csoportot a fiatalabb nemzedékek egyszerűen nem lesznek képesek eltartani.
Márpedig a gyermekfüggő nyugdíjendszert fokozatosan vezetnék be, kezdve azokkal, akiknek még legalább 30 év van hátra a nyugdíjig. A probléma azonban sokkal sürgetőbb: a Ratkó-unokák népes generációját az utána következő, egyre szűkebb generációknak kellene finanszírozni – legalább egymillió ember hiányzik ezekből a nemzedékekből.
Az elmélet ellenzői épp ezért alapjaiban tartják elhibázottnak a modellt: meglátásuk szerint a jelenlegi, felosztó-kirovó nyugdíjrendszert alkotó tényezők megreformálása már nem vezet eredményre. Ki kell lépni a rendszer keretei közül, és egy teljesen új, a járulékok fizetésétől független utat kell találni.
A modell szerintük ugyanis abban is téves alapgondolatra épül, hogy a bemeneti oldalon kizárólag a nyugdíjjárulékokat veszi figyelembe. A nyugdíjat azonban nem csupán ezekből a járulékokból fizetik: a munkáltatók szociális hozzájárulási adói is ebbe a közös kasszába vándorolnak, hiány esetén pedig a költségvetésből elkülönített, az általános adóbevételből lefaragott plusz előirányzat is kiegészíti az összeget.
A szociális hozzájárulási adók és az általános adóbevételek pedig annál nagyobbak, minél jobban növekszik a gazdaság – így az egyéni járulékfizetések helyett inkább erre kellene fókuszálni, hiszen, mint láttuk, pusztán a járulékokkal nem lehet hathatósan megnövelni a bemeneti oldalt.
Morális kifogások
Az alapgondolatok téves logikáján túl a morális kérdések terén is számos kivetnivalót tartalmaz a gyermekfüggő nyugdíjrendszer.
A gyermektelenek ilyen jellegű megkülönböztetésében a diszkriminációt több szempontból is megvalósulni látják az ellenzők. Hiszen sokan szeretnének gyermeket, mégsem valósulhat meg ez a vágyuk – holott meglehet, hogy jóval többet estek ki a munkából a különböző meddőségi kezelések miatt (amelyre jelentős összegeket is költöttek), mintha gyermeket vállalhattak volna.
Az örökbefogadás szintén nem megoldás: rendkívül bonyolult ennek a feltételrendszere, és rengetegen a várakozó, aki hiába szeretne örökbe fogadni gyermeket, egyelőre nincs rá lehetősége. Ezenkívül a gyermektelenek kereshetnek akár jóval kevesebbet, mint egy gyermeket nevelő szülő, így az sem állja meg a helyét, hogy több jövedelmet tudnak szerezni, amelyből magasabb nyugdíjra számíthatnának.
A gyermekes családok életszínvonala sem feltétlenül rosszabb, mint a gyermekteleneké: főként az utóbbi időben a családbarát intézkedéseknek köszönhetően számos kedvezményben részesülnek a gyermeket nevelők, amelyekkel kiegyenlítődhet az esetleges életszínvonalbeli különbség.
Ráadásul a jelenlegi nyugdíjrendszer több eleme is a gyermekvállalás pluszterheit hivatott ellensúlyozni: a nők korkedvezménnyel mehetnek nyugdíjba és a gyermekneveléssel kapcsolatos ellátások folyósítása is szolgálati időnek minősül.
A nők várható élettartama is hosszabb, így a nyugdíjat tovább folyósítják számukra, ami kompenzálhatja annak a gyermekvállalás miatti alacsonyabb összegét, és az özvegyi nyugdíjasok több mint 85 százaléka is nő.
Ezek a tényezők lefaragnak abból a hátrányból, amely a nőket éri, és amelynek csupán egy eleme az, hogy a gyermekvállalás jövedelmi viszonyaikra és karrierjükre is terhet ró.
De nem csupán a gyermektelenek – az egy gyermeket nevelő szülők is hátrányos megkülönböztetésben részesülnének a modell alkalmazásával, pedig a gyermekek emelkedő száma nem jelent automatikusan rosszabb anyagi körülményeket.
Az elgondolás az iskolai végzettség szerint is differenciál, márpedig nem jelenthetjük ki, hogy a szülőn múlik, ha gyermeke csak alapfokú, középfokú végzettséget tud megszerezni.
Nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor a gyermek mégsem lesz járulékfizető, mert sérült, megrokkant, elhunyt, kivándorol vagy épp huzamosan munkanélküli.
Az elvált szülők, nevelőszülők vagy a mozaikcsaládok esetében is igen nehéz lenne megállapítani, hogy melyik fél mennyit invesztált a gyermek nevelésébe, vagy hogy egy tartósan beteg gyermek gondozása során mennyivel is kell honorálni az idejét, energiáját vég nélkül biztosító szülő fáradalmait.
Technikailag sem kivitelezhető?
A morális kérdéseken túl a technikai megoldatlanságok is a modell ellen szólnak: egy gyermek felnevelésének költségeit, a szülő kiesett munkaidejét, jövedelemlehetőségeit igen nehéz lenne számszerűsíteni, elfogadtatni mindenkire jellemző általános mérőszámként.
A költségek sokszor nemcsak a szülők, rokonok között oszlanak meg, de a gyermek is kaphat ösztöndíjat, dolgozhat tanulás mellett, és eleve azt is nehéz lenne meghatározni, hogy meddig tart a felnevelés.
A munkába állás első napjától fizetendő járulék összegét a fentiek fényében igencsak nehezen lehetne megállapítani, a befizetés kötelezővé tétele, a nyugdíjalapok ellenőrzése pedig szintén problémás lenne.
Ráadásul a jelenlegi nyugdíjrendszerről való átállás évtizedekig tartana, amelynek költségeit valahonnan fedezni kellene.
A helyzet bonyolult, de a megoldás még nehezebb, mint gondolnánk
A gyermekfüggő nyugdíjrendszer tehát az ellenzők szerint több sebből vérzik, mint amennyit képes lenne bekötözni. Márpedig valamit valóban muszáj lenne tenni, hiszen egyelőre megállíthatatlanul közeleg az a nyugdíjkatasztrófa, amely a ma aktív dolgozók rendkívül nagy tömegét hozná anyagi krízishelyzetbe.
Tulajdonképpen csak azok a nyugdíjba vonulók lennének anyagi biztonságban, akik előre gondoskodtak az állami nyugdíj kiegészítéséről – ezért írtuk azt, hogy jelenleg egyedül az öngondoskodás jelent kiutat.
Ha időben elkezdünk takarékoskodni, már havonta pár ezer forintot félretéve is olyan nyugdíjunk lehet majd, amely megfelelő életszínvonalat biztosít idős éveinkre. Az állami támogatásnak és a megtakarítás hozamainak köszönhetően a nyugdíjcélú megtakarításokkal anélkül gyűjthetünk össze jelentős összeget, hogy érezhetően meg kellene terhelnünk a családi kasszát – persze ehhez időben el kell kezdenünk az öngondoskodást.
A nyugdíjcélú előtakarékosság egyébként is minden bizonnyal fontos eleme lesz a jövő nyugdíjrendszerének – bármilyen is legyen az. Reméljük, olyan rendszert sikerül majd megalkotni a szakértőknek, amely nem korlátozó rendelkezésekkel, hanem kedvező gazdasági megoldásokkal operál, és mindenki meg tud majd élni a nyugdíjából – függetlenül attól, hogy vállal-e gyermeket vagy sem.
Minden élethelyzet egyedi és több mint 70 megtakarítás létezik, az egyes típusok között pedig akár több millió forintos különbség is lehet.
